Újra emelkedő, lépcső - szeretjük, ha fáj

És végre majdnem délig aludtam!
Igazán rám fért már, de tekintve, hogy kb. fél 3-kor feküdtem le, 2 sör és 2 pálinka után (az utóbbiakat belém erőltették, nem tehetek róla - a diplomaosztómra koccintottunk), igazából nem is olyan nagyon sok alvás ez.

Kora délután edzettem kicsit, csak 1 órám volt rá, így nézett ki:

 Bemelegítés:

1 perc lengyelbox zsákon

15 négyütemű fekvőtámasz

x 3

Aztán Da Hong Quan, azaz a nagy vízesés formagyakorlat, melyről azt kell tudni, hogy a következő szintvizsgám egyik kiemelten fontos eleme, illetve hogy olyan fuckin hosszú, hogy eleinte képtelenség erősen, dinamikusan végigcsinálni, a végére az ember már csak pihegve botladozik. 

Kettébontottam a formagyakorlatot, ma a második részét gyakoroltam, és azon derültem magamban, hogy még így is annyi ideig tart, mint egy átlagos másik forma.
Szóval 10x csináltam meg, igazából tényleg csak feeling-tréning volt, mindig másra figyeltem: egyszer a mély állásokra, egyszer a gyorsaságra, egyszer a chi-re...
Jó volt, elfáradtam a végére. Lassan össze kell kötni a két részt, és valahogy elérni, hogy a legutolsó mozdulat is olyan legyen, mint a legelső: erős, dinamikus, gyors, pontos. Mert pl. ezzel akarok aranyérmet nyerni ősszel.
Challenge accepted.


Este pedig elmentem futni a kutymóval.
Nagyon rég nem futottam már hegyre, tán több, mint egy hónapja. Nagy levegőt vettem - és uccu.
Fel a Gellért-hegyre, aztán sétálva le a Kőműves-lépcsőhöz (Tabán), ott 5x felfutottam kettesével a legtetejére, laza szívrohamot kockáztatva (lépcsőzni még régebben voltam), aztán indultunk haza.

Igen ám... de szembejött a Kihívás.

Ha a Tabán felől, a Filozófusok Kertje mellett elhaladva, a Sánc utcán megállsz, azt látod, hogy valami brutálisan meredek emelkedővel megy fel a hegyre. A legrövidebb út felfelé, ezért szeretek is edzés után arra menni, de sétálva is undorító.
Logikus, hogy mindig is piszkálta a fantáziámat, hogy fel tudnék-e futni:) Általában arra jutottam (fejben), hogy nem.
Tisztázzuk: én nem vagyok futó. Nem túlságosan szeretek futni, nem hoz lázba. A margitszigeti kört összesen ha 4x lefutottam eddigi életemben - egyszerűen mert unalmas, a felénél nekem már bőven elég a futásból. Viszont kell, főleg a bunyóhoz muszáj az állóképesség növelése, mert különben a ringben 2 perc után kifulladva összeesik az ember. Szóval kell, de az szinte elképzelhetetlen számomra, hogy rááldozzak pl. teljes egy órát futásra, vagy lefussak 10 km-t.
Ezért futok inkább hegyre, vagy lépcsőzök - rövidebb, intenzívebb, izgalmasabb. És kellenek a kihívások.

Szóval ma, egészen fáradtan, megálltam ama brutálmeredek emelkedő előtt, konzultáltam a kutyával, aztán elindultam. Futva.
És felfutottunk a hegyre:)
Nem egy sprint volt, az tuti, és úgy égett a combom-fenekem-vádlim, hogy ihajj - de kit érdekel, sikerült.

Jó kör volt ez, ismétlést kíván.