Ezt akarom - jócskán hosszú coming out

Nem vagyok oda a motivációs videókért/képekért/szövegekért. Túl tipikusak, túl egyformák. Ül a sportoló az üres stadion lépcsőjén, tipikus hangszínen elkezd beszélni...  a munka meghozza gyümölcsét, a lehetetlen nem létezik, és a többi.

Az alábbi videót sem nézném meg minden nap, amikor az emberben megvan a motiváció, nem kell a 12 perces tömény injekció. Azonban van benne pár mondat, ami megragadt, és ami miatt végre most tényleg leírom ide, mi is a célom.

Féltem tőle, mert... Mert kinevetnek? Mert esélytelennek tartanak? Mert sajnos az elmúlt 8 év tapasztalata alapján már tudom: a harcművész szövetségek is emberekből állnak, s az embereknek - mindannyiunknak - vannak érdekei, önző érzései, egója?

 Igen, előfordult, hogy valaki azért hagyta abba a harcművészet gyakorlását, mert nem bírt megküzdeni ezekkel, hátráltatták, kifúrták, ki akarták használni (lányoknál ez sajnos sokszor esélyes) vagy egyszerűen elhitették vele: gyenge, nincs jövője. 

Történt ilyen karatés ismerőssel, jiu jitsussal, s sok-sok shaolinnal is. Rengeteget csalódtam én is.

Emberek vagyunk, s emberek vannak a ranglétrán felettünk  is - ezt el kell fogadni.

"Ha vagy egy álmod, ne mondj le róla. Ne higgy annak, aki azt mondja: nem vagy rá képes."

"Ha valaki nem tud valamit, azt szeretné, ha te se tudnád...

Ha akarsz valamit, tegyél érte, ennyi."

"Ha mindent megteszünk azért, amit akarunk, küzdünk, megvívunk minden csatát, kinek van joga megállítani? 

Jogunk van ahhoz, hogy magunk döntsünk, nem állíthatnak le, mert jogunk van rá, hogy azok legyünk, akik akarunk, és azt tegyük, amit akarunk!"

"Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak..."

Olyan zűrös, nyomorúságos kölyökkorom volt, amilyet senkinek nem kívánnék.

15 évesen már túl voltam pár öngyilkossági kísérleten, ittam, drogoztam, korlátokat feszegettem, folyton kockáztattam - menekültem otthonról, ami nem létezett. Nem tanultam, mert senkit nem érdekelt, ha rossz jegyeket kapok.

16 évesen tévedtem be egy shaolin kungfu edzésre, és ismertem meg első mesteremet. Megérintett az a teljesen más légkör.

És..

Elkezdtem lemondani a bulikat. Nem akartam már magamon kívül lenni, s nem akartam, hogy ne tudjak a mesterem szemébe nézni egy hétvége után.

Hajnalokba nyúlóan tanultam, hogy jó eredménnyel végezzem el a gimnáziumot. Letettem egy nyelvvizsgát, 4,8-as átlagú lett az érettségim.

Megtanultam csapatban dolgozni, tisztelni és elfogadni másokat, s hagyni, hogy közel kerüljenek hozzám - ettől azelőtt rettegtem.

Két célom van, ami 9 éve nem változott: 1. pszichológus akarok lenni 2. shaolin kungfut szeretnék tanítani.

És végül.... a kettőt együtt majd. A shaolin kungfuval szeretnék segíteni gyerekeknek, fiataloknak.

Mi az, amit megteszek ezért?

1. Tanulok, képzem magam folyamatosan. 2 évig tanultam gyógypedagógiát (sérült, speciális nevelési igényű gyerekek tanítása), majd felvettek pszichológia szakra, most végeztem el a BA képzést. Ősztől mesterképzésen folytatom a pszichológia szakot.

Önkéntesként alapítványoknál segítettem, most pedig egy gyermekkrízis vonal önkéntes képzését fogom elvégezni, mely után - ha a vizsga alapján megfelelek - ügyeletesként fogok dolgozni náluk, gyerekek és fiatalok hívását fogom fogadni. Nem lesz könnyű például meghallgatni és tanácsot adni egy 8-10 éves kislánynak, akit erőszakol az apja (mint megtudtam, sok ilyen és ennél megrázóbb hívást kapnak), de jó tapasztalati lehetőség, és ha már csak egy gyereknek tudok segíteni, megéri.

2. Edzek, gyakorlok. 

Sokat.

És ezalatt nem csak a heti 5-6 szervezett, edző által tartott edzést értem - mert emellett minden nap gyakorlok, edzek kb. 2 órát még önállóan. Csiszolom, pontosítom a tanultakat, erősítek, nyújtok, igyekszem fejleszteni magam. 

Gyakran lemondásokat teszek... erről sok sportoló tudna mesélni. Nem mész el a barátaid által neked szervezett buliba, mert verseny vagy szeminárium van. Jólesne csak heverészni a kedvesed karjaiban, de futni indulsz reggel. A pénzedet pedig tagdíjra, edzőtáborokra költöd.

Olykor órákat töltök egyetlen mozdulat ismételgetésével.

Olykor kedvem lenne elsírni magam, mert mindig azt gyakorlom, ami edzésen nem ment, vagy gyenge volt. 

Emlékszem, kezdőként kb. 20 másodpercig tudtam mabo-ban állni (edzésen 2-3 percet szoktunk maximum), annyira gyenge voltam. Egyszerűen túlságosan fájt. Aztán volt egy nyár, amikor otthon, egyedül, minden nap egy kicsivel több ideig álltam benne - ugyanúgy fájt, néha a pólómat haraptam - majd elértem, hogy 10 percig bírjam. 

Itt is: képzem magam. Utánanézek, utánaolvasok mindennek, újra és újra előszedem az anatómia könyvem, igyekszem megtanulni, hogy építsem, ne romboljam az egészségem és a testem az edzéssel. Edzésmódszereket, speciális gyakorlatokat keresek és próbálok ki. 

Megfigyelek.

Az egyetemen 2 félévig mint tesi kurzust tartottam kungfu edzést, persze nagyon kezdő szinten. 12-16 fő teljesen kezdő, addig szinte semmit sem sportoló bölcsészek voltak a jelentkezők.

Hihetetlenül sokat tanultam belőle. És ami a legszebb: most, egy évvel később még mindig megkeresnek ezek az emberek, hogy nagyon szerették az edzéseket (bár majd meghaltak), és ha lehetne, ők szeretnének majd még járni hozzám kungfuzni.

Ugyanezt mondták azok a kezdők is, akiket az előző egyesületem edzésein tanítgattam  ( az edzőim utasítására) az alapokra.

A gyerekekkel, fiatalokkal jól tudok bánni, ezt az a fél év igazolja, amikor animátorként dolgoztam - imádtam:)

3. És nemcsak a fizikai és szellemi tudásomat próbálom gyarapítani - önmagamat igyekszem fejleszteni folyamatosan. Kegyetlen őszinteséggel szembenézve a hibáimmal, azokkal a dolgokkal, amiért szégyellhetem magam. Emberileg kell ott lenni. 

S ezen a nyáron egy általam nagyon tisztelt ember, akivel kb 2 éve nem találkoztam előtte, egyszercsak azt mondta: "Évi, jobb ember lettél."

Ennél többet nem akarhat senki, és erre kell szerintem törekedni mindig, életünk végig.

Tehát a terv:

• Tapasztalatot szerezni, mint pszichológus (és folyamatosan tanulni - mesterképzés, szakképzés, speciális képzések, leginkább a művészet - és mozgásterápiák területén)
• Shaolin segédedzői (dui zhang, önálló edzést tarthat, de a tanára irányításával, "szupervíziójával")  majd tanári szintre (jiao lien, ezt még leírni is nagy merészség) vizsgázni, és tapasztalatot szerezni gyerekek és fiatalok tanításában, edzésében, csapatépítő programok, edzőtáborok megszervezésében, versenyre való felkészítésben
• És végül: a shaolin kungfut, mint terápiás eszközt "használni".

Minden mozgás, és főképp minden csapatban végzett mozgás, a szabadidő társakkal való eltöltése terápia.

Nagyon eredményes a táncterápia, a lovas terápia.

Saját szememmel láttam, ahogy egy-egy hiperaktív, problémás gyerek edzésről-edzésre formálódik, szelídül, "gyógyul". Láttam, ahogy önbizalomhiányos, depresszióval küzdő fiatalok elkezdenek magabiztosabbá válni, kapcsolatokat kiépíteni a harcművészeti edzések hatására. Nézd csak meg a mosolyt a kerekesszékes srác arcán:

Rengeteg lehetőség van ebben. 

A shaolin kung fu megtanít küzdeni. Hinni. Bízni, magadban és másokban. Akkora akaraterőt és kitartást tud kiépíteni az emberben, hogy képes lesz önálló életre, harcolni a céljaiért, szembenézni és megoldani a problémákat. 

De megtanít közeledni másokhoz, elfogadni másokat, tiszteletet és alázatot mutatni. 

Kifejezed magad vele, akárcsak a tánccal: a formagyakorlatok hatására lassan "kinyílsz", képes leszel megmutatni magad, felfedezed a saját egyéniséged, erősségeid, gyengeségeid. Megtanulsz erős lenni, megtanulsz lágy lenni.

A fizikai kontakt megtanulásának fontosságáról pedig (egy visszahúzódó, egy agresszív vagy épp egy autista fiatal esetében) könyveket lehetne írni.

Az első mesterem nem az a drámázós, fennkölt szavakat skandáló alkat. Sokszor inkább nyers, dícsérni nem szokott senkit. Mégis, ő mondta ki, amikor már egyetemre jártam önálló albérletben laktam:

"Úgy gondolom, ha akkor nem jössz le az edzésre, és nem kezdesz el kungfuzni... valószínűleg már nem élnél."

Nekem a kungfu erőt adott, és életet.

Önálló vagyok, sikereket érek el, vannak céljaim, tudok szeretetet adni és kapni - úgy élek, ahogy sosem hittem volna.

Ezért akarok shaolin kungfut tanítani.

Mert rengeteg olyan fiatal van, aki hasonló helyzetben él, mint én régen, és akiknek kapaszkodót, kiutat, életet tudok adni ezáltal.

Lehet drukkolni, bíztatni, segíteni, vagy épp kigúnyolni, hátráltatni. Én teszem, amit tudok: edzek és tanulok, amennyit csak erőmből bírok. S ha végül nem sikerül, akkor is elmondhatom majd: én megtettem mindent.