Bumm a fejbe

Igaz, jó nagy kihagyásom van a sanda edzések tekintetében (vagy bármiféle bunyó edzés tekintetében), de ez a tegnapi, eeeeez jó volt.

Egészen rég szembesültem már azzal az érzéssel, amikor egy ököl frontálisan az orromnak csapódik. Vagy épp a homlokomnak.

Igen, bunyó volt tegnap, felderültem teljesen, jó lesz ez az érdi sanda edzés (a múltkor csak technikáztunk, abból is keveset). Egyszerűen azt vallom, hogy ha valaki verekedni akar, arra a legjobb gyakorlás a küzdelem. Nem a technikázás, nem az egyenes ütések ezrei a levegőbe/zsákba - persze az is kell.

Hát tegnap 5 sráccal (13-tól talán 45 év életkori range) kesztyűztem, 2 percenként cseréltünk párt. A kedvencem az óriás volt (hozzám képest... 60 kg súlyban, kb. 30 centi magasságban a különbség). Esélytelen volt, hogy elérjem a fejét, de a combja gyönyörűen támadható volt.

Na és az ököl az arcban: igen,  ez egy kevésbé kellemes dolog. Egy-két másodpercre megáll a világ, kicsit olyan, mint amikor gyerekkorban bedobnak a medencébe (vagy magasról ugrasz egy bombát). Elered a könny,  folyik az orr. (Ezeket nem szép dolog a kesztyűbe törölni, mert aztán a másik arcába kened.)

Fáj, de igazából ez kezelhető, tűrhető, kibírható fájdalom, vagy inkább érzés - a fájdalom az, amikor kesztyű nélkül ütnek:)

Megrázod a fejed, veszel egy mély levegőt, és mehet tovább. Később, gondolom, már ennyi sem kell.

Ezeket igazából fejben kell legyőzni, ott kell túljutni a sokkon, lányként pláne. Észre kell venni: kibírható, és pár másodperc után már nyoma sincs az esetleges fájdalomnak. 

Úgy kellene ezt csinálni, mint a nagyon kicsi gyerekek, amikor járni tanulnak: hatalmasakat huppannak a fenekükre, de nem csinálnak nagy ügyet belőle, mennek tovább:)

Ennek örömére ma is zsákoltam.

A köríves rúgásokat akarom egyre magasabbra emelni, hogy végül kényelmesen, gyorsan, könnyedén menjen a fejrúgás szinte bármikor. 

Alapból a rúgásaim erejével viszonylag elégedett vagyok, erőset, nagyot tudok rúgni, de nem elég gyorsan, így pl. egy magasabb rúgást könnyen el tudnak kapni, ami meg nem túl szerencsés, egy pillanat alatt földre kerülhetek. 

Nagyon merevnek, behatároltnak érzem a csípőmet, és a mozgásterjedelmet, amit ad nekem. Ezért el is gondolkodtam ma, ahogy nyújtottam, hogy vajon lehet, hogy nem fogom tudni sohasem megcsinálni az angol spárgát? Van, hogy valaki nem alkalmas, nem képes rá?

Azt a választ adtam magamnak, hogy a fene vigye el, MINDENKI képes rá. Csak van, akinek több időbe telik.