Lépcsőfokok

Május

Életem első lépcsőzése. Meg fogok halni vajon? Óvatosan fentről közelítem meg a helyszínt. Jézusom, mire lesétálok a lépcsőn, elfáradok.

Sípolva veszek levegőt, az élboly már csak egy távoli folt a lépcső tetején, én a felénél megállok, szívesen elsírnám magam, ha lenne hozzá elég levegőm és energiám.

Csakazértis felküzdöm magam a tetejére. Aztán újra, ezúttal kettesével. Hát ez nem embernek való.

Na de... Mi?

Hármasával? HÁRMASÁVAL? Ki van zárva, képtelenség.

Kristóf meg lábsúlyokkal fut, így is mindenkit lehagyva. Na ez az a szint, ahova én sosem jutok el.

De lehet, hogy mostantól egy kicsit többet fogok futni.

Június

"Igazából nem is szeretek lépcsőzni, meg emelkedőre futni se" - gondolkodom, miközben a busz átzötykölődik a Gellért-hegyen, hogy letegyen a Kőműves-lépcsőnél. 

Mert sosem ment jól. Most mégis gyakorlom mindkettőt. 

Miért?

Mert akarom, hogy jól menjenek. Akarom azt az érzést, amikor majd szinte könnyedén, örömmel felszaladok ennek az átkozott lépcsőnek a tetejére.

És mert minden egyes ilyen futás vagy lépcsőzés után azt érzem: igazi szuperhős vagyok. Hol idegeskedek én ezek után egy egyetemi vizsga, közlekedési dugó, kötekedő főnök miatt?

Na jó, nem csak ezek miatt jövök: a társaságot is imádom, nélkülük biztos nem állnék neki felfutkosni a lépcsősoron. 

A lányokat már lehagyom, hurrá.

Július

Már futva megyek a lépcsőhöz: felszaladok a Gellért-hegyre, le a másik oldalán, megállás nélkül. Ez nagy dolog ám,  régebben, ha felfutottam a hegyre, legalább kétszer megálltam közben, korlátnak, falnak, fának, gyanútlanul sétáló néninek támaszkodva, levegő után kapkodva.

Miközben futunk felfelé a lépcsőn, kis "fogadásokat" kötök magammal, amikor már nagyon úgy érzem, nem bírom: "Ha most nem állok meg, akkor a felvételi is simán sikerülni fog."  

Kristóf kitalálta, hogy csináljunk kitöréseket. Sok-sok kitörést. 

A comb-és fenékizmaim, de a vádlijaim is hevesen tiltakoztak az ötlet ellen.

Viszont mostanság, hogy miniszoknyás, rövidnadrágos idő van, annyi elismerő pillantást és bókot kapok, mint még soha. A strandon rendszeresen ingyen lángosozom.

Augusztus

Kungfu edzőtábor, negyvenezer fok, reggelente futás fel a cseppet sem kicsi, ellenben kegyetlenül meredek hegy tetejére. 

Azt hiszem, ha nem kezdtem volna el lépcsőzni, már az első meredek szakaszon megálltam és feladtam volna. De a lépcső megtanított küzdeni, megtanított arra, hogy amikor azt hiszem, végképp elfáradtam, nincs több erőm, nincs is esélyem ilyen kihívás teljesítésére - olyankor valójában még rengeteg tartalékom van.

És megtanított arra is, hogy akarjak egyre jobb lenni.

Az utolsó napon, amikor a kellemesen hűvös reggel helyett a fojtogatóan meleg délelőtti edzés előtt kellett felfutnunk a hegyre - a fiúkat lehagyva elsőnek értem fel.

Hagyom rábeszélni magam egy fotózásra is, a képeken pedig teljesen ledöbbenek. Ez a szálkásan izmos lány, ez én vagyok?

Szeptember-október

Igazából imádok lépcsőzni.
Sosem gondoltam volna, de képes vagyok arra is, hogy hajnalban felkeljek, és hegyre fussak, megnézni a napfelkeltét - egyedül is.  A hegyfutás és a lépcsőzés az önálló edzéseim magától értetődő részei lettek.

Kristóf már nem csak egy távoli folt a lépcső tetején, hanem valaki, akivel néha-néha már tudom tartani a tempót, vagy csak pár méterre maradok le tőle. Új célom lett: le akarom előzni őt.

Elkezdtem lábsúllyal lépcsőzni. Nos, az izomláz új dimenziói nyíltak meg előttem. 

A fenekem egy darab lángoló lávakő lett, úgy érzem, a combjaimon és a vádlimon betont lehetne törni. 

Kiránduláskor könnyedén mászok meg függőlegesnek tűnő hegyoldalakat, nem lihegek, nem fáradok el - élvezem a kilátást. A szigetkört tempósan lefutva is teljesen nyugodt marad a légzésem, és kungfu edzésen sem fogyok ki könnyen se a levegőből, se az energiából. Sparring egy nálam 50 kilóval nehezebb sráccal? Miért ne? Ha annak az átkozott lépcsőnek a tetejére fel tudok futni, hármasával szedve a lépcsőfokokat, akkor ez is menni fog.