Mélypontok

Van olyan, hogy az ember alapból fáradtan, idegesen, nem jó formában vagy épp szomorúan megy edzésre. 

Aztán ott semmi sem sikerül, a bemelegítésnél nem tud ráhangolódni, a nyújtásnál minden porcikáját merevnek és húzódásoktól sajgónak érzi, s végig bénázik, se egyensúly, se pontosság, se reflexek, semmi nem megy jól, hiába a sokévnyi tapasztalat.

S lüktet már a fejben a gondolat az edzés vége felé: hát komolyan, miért gondolja azt, hogy lehet annyira jó ebben, hogy majd tanítsa is? Senki meg nem mondaná a mozgása láttán, hogy már több, mint 8 éve edz.

Leülne a sarokba, vagy bikából belerúgna egyet valamibe. A helyén marad, nyel egyet, összeszorítja a fogát, gyakorol tovább.

Zuhany, irány haza, az eső tovább rontja a hangulatát, 10 után lép be a lakásba, lerogyna, ehelyett csak leteszi a táskát, fogja a pórázt, viszi a kutyát sétálni a nyirkos, sötét utcákon.

Eszébe jut, milyen volt, nem is annyira nagyon rég, amikor még volt, aki hazavárta. Aki ilyenkor erőt adott neki. 

Eszébe jut, hogy ennek nem kéne eszébe jutnia, nem használ a jelenlegi hangulatnak, sőt: ez az éles fájdalom a szív környékén nem hiányzott.

Aztán végre ágy, könyv, film, valami, ami eltereli a figyelmet a bizonytalanságról, kételyekről, az ürességérzésről. Amíg elmúlik a krízis.

Mert elmúlik, mindig.

A lélek sokkal erősebb, és sokkal makacsabb annál, hogy benne tartsd egy reményvesztett hozzáállásban, még ha ahhoz is lenne kedved. Mint a gyerek, aki a sokadik eltaknyolásnál a földhöz vágja a biciklit, és hisztizve közli: soha többé nem próbál meg menni vele, ő nem tanul meg bringázni és kész, hülyeség az egész. Aztán pár órával később csak odasunnyog, és újra megpróbálja...
És az ember tudja, mert erre jó volt a 8 évnyi tapasztalat: ma szarul ment, ment már ezerszer jobban is -de ment ezerszer rosszabbul is. És legközelebb jobb lesz.

S ha igaz is végül, hogy nem vagyok tehetséges, vagy épp nem tudok olyan szintre jutni, ahova szeretnék, az sem változtat azon, hogy a kungfu az enyém.