Én így megyek tovább

A pajzsoddal, vagy azon - ugye ez volt a címe az egyik bejegyzésemnek.

Én ezt a mondást nem is töri órán hallottam először (spártai anyák, feleségek mondták ezt a férfiaknak, amikor azok háborúba indultak. Aki eldobja a pajzsát és menekül, az vissza se jöjjön. Ha másképp nem, hozzanak a pajzsodon fekve vissza, holtan.), hanem egy sorozatban. Egy fickó utolsó szavai voltak, a testével védte meg a társát, mert az miatta került bajba, vagy ilyesmi - régen volt.

Ugyanez a téma, ha belegondolunk:

"Lassabban vezényeltem a Himnuszt!

Egy katonazenekar karmestere válaszolta, mikor azt kérdezték tőle, hogy szállt szembe a fasiszta háborús gépezettel. Lassabban vezényeltem a Himnuszt a vasútállomáson - ismételte meg -, hogy késsenek a frontra induló vonatok. 

Ez a gesztus tekinthető az átlagos polgári ellenállás mindenkori maximumának is; a Himnuszt végül minden karmester elvezényli, legfeljebb néhányan kissé lassúbb tempóban teszik azt."

Na és a Kitty Genovese - eset?

1964. március 13-a volt Kitty életének utolsó napja. Éppen hazafelé tartott a késői műszakból. A Long island-i vasút Kew Gardens állomásánál parkolta le az autóját hajnali 3.15-kor, amikor egy férfit látott közeledni. Biztos volt benne, hogy felé indul és nem az autója felé. Mivel a ház, ahol lakott a közelben volt, futásnak eredt, ám a férfi gyorsabb volt. Elkapta a lányt és a nála levő késsel többször hátbaszúrta. Kitty kiabálni kezdett, mire több ablakban is felgyulladt a fény. Egy férfi kikiabált az ablakon, eressze el a lányt, mire a támadó elszaladt.

Kitty nagy nehezen lábra vergődött, megpróbálta kinyitni a kaput és bejutni a házba. Tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt elvesztené az eszméletét, érezte, hogy több sebből vérzik. Ám a gyilkos, mivel látta, hogy elcsöndesedett a környék, visszatért és újra megtámadta a gyengülő lányt. Kitty kiabált, amennyire csak bírt, s néhány ablakban újra megjelentek az álmos lakók, mire a férfi elfutott és az állomásnál parkoló fehér Chevy-jébe ugrott. Úgy tűnt, elhajtott, legalábbis több szemtanú ezt állította.

Marjorie és Samuel Koshkin az ablakokból látták az egész esetet. Mr Koshkin hívni akarta a rendőrséget, de a felesége megnyugtatta, már biztos legalább 30-an hívták, így nem foglalkoztak tovább a dologgal, különösen, hogy az utca is elcsöndesedett. A férfi azonban visszatért, s látta, hogy Kitty a hátsó bejárat felé vette az irányt, valamilyen oknál fogva. Utánament, szexuálisan zaklatta, végül több késszúrással végzett vele. A lánynál levő 49 dollárt magához vette.

Ez a borzalmas eseménysor 32 percig tartott. Hajnali 3.50 perckor Karl Ross, aki Catherine-nel egy házban lakott a második emeleten, úgy döntött, felhívja a rendőrséget. Előtte biztos, ami biztos, felhívta a Long island-i ismerősét és kikérte a véleményét, mit is tegyen. Miután megvitatták a dolgot, Karl megejtette a telefont. A rendőrség 3 percen belül megérkezett és holttá nyilvánította a 28 éves Catherine Genovese-t, akit 17-szer szúrt meg a támadója. A nyomozók röpke fél óra alatt 38 szemtanút találtak.

Queens átlagos környéke New Yorknak, átlagos családokkal. Népességét tekintve, ha önálló város lenne, már 1964-ben Amerika ötödik legnagyobb városa lehetett volna, annak ellenére, hogy inkább 'falusias' hangulatot áraszt, mint nagyvárosiast. Nagyrészt fehér munkások lakta, s az Austin Street, ahol Kitty élt, a környék központjának számított.

Azt hittük, szeretők veszekednek vagy fiatalok bolondoznak.'-mondta az egyik tanú. 'Be kell, hogy valljam, én egyedül élek és félek. Nem mentem ki.'-vallotta a másik. 'Én nem akarom, hogy a férjem rendőrségi ügybe kavarodjon.'-jelentette ki  a harmadik szemtanú felesége. Rengeteg kifogás, szánalmasabbnál szánalmasabb, köztük a legnagyobb közfelháborodást keltő 'fáradt, álmos voltam, hogy felkeljek' is elhangzott, de a tény tény maradt, egy halott lány, 38 szemtanú és 1 telefonhívás.

Három teljesen különböző, semmiben nem összefüggő sztorinak tűnhetnek ezek. Mégis, számomra ugyanarra vezetnek:

A pajzsoddal, vagy azon.

Hát kötelessége volt a fickónak önmagát feláldozva megmenteni azt, aki miatta került életveszélybe? Nem. Sehol nincs ilyen szabály. 

Hát a karmester verte agyon, vagy küldte gázkamrába a deportáltakat? Dehogy. És nem a hivatalnokok, nem a fegyvergyártók, nem az őrök, nem a fiatalember, aki lapátolta a szenet a krematóriumban, és nem a milliók, akik csendben nézték mindezt. Ők aztán egy ujjal sem értek hozzá az áldozatokhoz, meg nem is értettek egyet Hitler eszméivel, csak hát ő mégiscsak a főnök volt - ugye, milyen aranyosak?

A Kitty Genovese eset meg csak egy a rengeteg példából. Te is elmész a földre dobott szemét mellett, de a földön fekvő ember mellett is, hiába látod, hogy rosszul van. (biztos részeg!!!!) A szociálpszichológia óra nem sok illúziót hagy az embernek: ilyenek vagyunk, az emberek 99%-a olyan, mint a queens-i lakótelep lakói, akik hagyták meghalni a lányt.

A pajzsoddal, vagy azon.

Én döntöttem.

Nem dobom el a pajzsom.

Nincs meghátrálás, elsunnyogás, félelem, behódolás. Tisztelet és támogatás van - az felé, aki megérdemli.

De pusztán csak a neve, rangja, hatalma miatt senki szavára nem dobom el a becsületem, az elveim, az egyenességem, a (jó értelemben vett) büszkeségem pajzsát. 

Tavasszal, amikor egyesületet váltottam, akkor is a pajzsomat választottam, egy kecsegtető lehetőséggel szemben, melyért viszont fel kellett volna adnom azt, amiben hiszek. Az a lehetőség nagy álmom volt azóta, hogy elkezdtem kungfuzni. Mégis nemet mondtam rá.

És végül úgy alakult, hogy aztán megkaptam a lehetőséget, tisztán, egyenesen, úgy, hogy megmaradt a jóérzésem is, és a választott tanárom iránti őszinte tiszteletem.

Nem dobom el a pajzsom.

Évekkel ezelőtt egy srác a szemem láttára leesett a 8. emeletről. Odacsődült az egész lakótelep, tisztes távolságból pletyizték a dolgokat, latolgatták, meghal-e. Rengetegen. Én ott térdeltem mellette a vérben, a tenyeremmel szorítottam el a vérzést, a másik kezemmel fogtam a kezét, csak akkor engedtem el, amikor újra és újra hívtam a mentőket, hogy siessenek már.

Az egész körtér röhögött a fickón, aki teljesen betépve, fennakadt szemekkel ült a kereszteződésben az úttesten, fényes nappal, nagy forgalomban. Néha imbolygott pár lépést. Az emberek figyelték, volt, aki fogadást kötve, hogy melyik pillanatban csapja el egy busz, volt, aki azért kicsit aggódva.

Én odamentem, nagy nehezen kihúztam a járdára, beszéltem vele, segítséget hívtam neki. Büdös volt. Na és? 

Engem néztek hülyének. Na és?

Nem dobom el a pajzsom, nem megyek el a földön fekvő mellett, nem beszélek ki rosszindulatúan valakit, akivel szemtől szemben meg lapulok, nem adom fel az általam vallott elveket és értékeket, nem támogatom passzívan se azt, ami másnak árt.

Nem mondom, hogy követendő példa vagyok/leszek. Sőt. A lassan vezénylő karmester sikeresen túlélte a háborút, tán még dédunokáit is dajkálhatta, engem meg, ha karmester lettem volna ott, hamar lelőnek. Mert nem vezénylek himnuszt a marhavagonba zsúfolt szerencsétlenek halálba küldéséhez. 

Én így döntöttem.

Ez az én ninja utam - mondaná heroikusan Naruto, a shounen anime főszereplője. (és hozzátenné: dattebajo!  :))

Engem erre is tanított a kungfu, a shaolin, és minden  egyes lépcsőzés, minden hegyfutás, minden másodperc fájdalmas mabu, minden nyekeregve kinyomott fekvőtámasz. Mert az nem elég, ha az embernek csak a teste izmos és erős.