Elfogadás

Hiba volt elmenni edzésre tegnap (kedden),  a hátam jobban fáj. Még az is lehet, hogy megnézetem dokival, bár szerintem sima húzódás az egész. Pedig vigyáztam amúgy, még csak nem is futottam a bemelegítésnél se,  de valószínűleg egyáltalán nem kellett volna mozognom.

Egészen szkeptikus vagyok azt illetően, hogy szombatra megjavul, és gyönyörű ugrásokat produkálok majd a kaszkadőrcuccmón. Pedig kellene, mert most leszünk "megnézve". ( a nyelvtan hörögve főbe lövi magát)

Tényleg óvatosan kell ilyenkor intézni a dolgokat, mert persze, jó lenne bekerülni egy ilyen csapatba, pláne pénzt keresni vele, meg amúgy is nagy buli.  De annyi tervem van, annyi mindent szeretnék még elérni a kungfuval - hülyeség egy húzódást nem kipihenni, és így esetleg több hónapnyi problémává tenni. 

***

Ráállok az egylábas guggolásokra, mert nemsokára kelleni fog... de hogy miért, azt babonából jól nem írom le még itt se:)  Az egylábas guggolás (beceneve: pisztoly, mert a másik láb sem lóg, hanem szépen ki van tartva előre) az egyik legszemetebb gyakorlat, nem könnyű, de legalább nehéz. Muszáj jól, azaz helyesen csinálni, különben igen erősen kinyírhatja a térdet, az meg senkinek sem hiányzik. Na meg az egyensúly...Szép lassan, kontrollal le, én addig megyek, amíg a combom vízszintes nem lesz, szóval a két comb egy vonalba kerül. Megtartom pár másodpercig, majd szintén lassan visszaállok.

10x tudom megcsinálni jelenleg lábanként, úgy, hogy eddig igazából nem edzettem erre. 

Ja, gyönyörűen formálja a lábat és a feneket, ha valakit ez a vonatkozása is érdekel.

Minő bájos.

***

Mozi, és karamellás popkorn közben elgondolkodtam, hogy oké, sosem adjuk fel, meg ésatöbbi, de mikor van az, amikor igenis ideje feladni?

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akiket szánunk kicsit, mert nem képesek elengedni valamit. Akár csak a "nagymagyarország"-fanok. 

Én egyrészt hiszek abban, hogy az ember félelmetesen sok dologra képes, az akaraterejével, kitartásával. 

De a realizmusban, józan észben is hiszek. Például tudom, hogy belőlem már akkor sem lesz olimpiai bajnok úszó, ha holnaptól a világ összes lelkesedével nekiállok úszóleckéket venni. Vagy hogy a -4,5 dioptriás szememmel én aztán nem leszek vadászpilóta. 

És ez nem baj.

A lehetetlen létezik, csak azért ne erre fogjuk pl. azt, ha nem vagyunk képesek leszokni a dohányzásról.

Mikor van az, amikor elfogadja az ember, hogy le kell mondania arról, amit szeretne, ami fontos neki? Vannak rajtunk kívül álló tényezők, amikre nem lehetünk hatással. Hiába szeretnénk mi, ha a környezet, a világ, a mittomén, bútorlap nem szeretné. 

Ez is kung fu, azt hiszem.

Elengedni valamit, ami nem lehet az enyém, bár mindent megadnék érte. Nem küzdeni érte tovább.

Elfogadni, hogy csak egy kis része vagyok az univerzumnak, nem irányíthatok mindent. Ami nekem a világot jelentené, az másnak csak egy jelentéktelen porszem, egy pillanat.

Mit gondoltok erről?