Ugye, hogy real hero?!

Szóval hogy miért is voltam igazi, erős szívű, ösztöneit kontroll alatt tartó shaolin tegnap este?

Mert nem ettem meg K. tortáját.

(s egy életre megjegyeztem a leckét: éhesen nem sütünk)

K-nak vasárnap volt a születésnapja, szombaton felvetettem az ötletet P-nek (ő is tanárom), hogy mi lenne, ha alkotnék egy tortát, és jól meglepnénk K-t. P. örül, támogatja az ötletet.

Nos, kitaláltam, hogy brownie alapú sajttorta lesz, málnahabbal. (málnahabos cheesecake brownie)

A brownie alapból egy olyan dolog, amiért ölni lehet: 80%-os hájperminőségi csoki, cukorral, vajjal, és épphogy leheletnyi liszttel. Ergo ez nem egy kakaós piskóta... ez tömény csokigyönyör. És ez még csak az első réteg.

   

Jeleztem már párszor, hogy nem vagyok egy kalóriaszámolós-fogyizós típus, az édességeket meg imádom. A brownie és a sajjtorta a kedvenc sütijeim, a gyümölcsös túrótortával egyetemben. A málna meg a legfinomabb gyümölcs, az áfonya mellett. Érthető már, miért éreztem szinte öngyilkos küldetésnek a dolgot? 

Ok, csoki darabokra tördelve, olvasztva... és már itt éreztem, hogy gondok lesznek. Hát ez a csoki nem véletlenül volt csilliárdos tétel, ahogy olvad, valami hihetetlenül selymes fényű, szívszaggató illatú csodává válik, és én most azonnal meg akarom enni, például banánt mártogatva bele, vagy egyszerűen az ujjamat. 

Nem teszem.

Erős vagyok.

De hatalmasakat nyelek.

Aztán ezt az olvasztott csokit összekeverem a cukorral, vajjal, tojással, minimális liszttel, és egy negyed kiskanálnyit megkóstolom. Óistenem. Hát én ezt így,  nyersen be tudnám kanalazni.

Nem teszem, erős vagyok, mit nekem a világi kísértés. 

Nyáltermelődés ezerrel.

Közben a fagyasztott málnát kicsomagolom, hogy kiolvadjon. Gyönyörű, gurulós málnaszemek, olyan illattal, hogy kedvem támad elsírni magam. Ezt. Összekeverni. A csokis masszával. És megenni. Most.

De önfegyelemmel rendelkező shaolin vagyok.

Most jön a sajjtorta része a dolognak: krémsajt cukorral és tojással kikeverve. Vajon milyen ízű lehet? Megkóstolom. Nos, ez konkrétan olyan, mint a vaníliás krémtúró, csak finomabb. Érzem, ahogy a fogaim vámpírmód megnőnek, a szemem szerintem már izzik,  ne szóljon hozzám senki, agresszív leszek.

Erős vagyok.

Önkontroll. Belső béke. 

Majd eszek virslit. 

Krémsajtos cucc ráöntve a csokis cuccra, be a sütőbe.

Hamarosan olyan illatok keringenek a lakásban, hogy a lakótársammal együtt - aki fogyózik, tehát nem eszik édességet - küszködve kaparjuk a falat.

Ki a sütőből, megsült szépen, fel kéne vágni, meg kéne enni, K. meg majd kap tescos tortát.

Nem, erős vagyok.

Süti a hűtőbe, a málnás réteget reggel csinálom meg.

S eljő a reggel, a málna kiolvadt, balga módon elcsenek egy szemet, bedobom a számba - na és mintha egy falkányi farkast szabadítanék el, ami mind rá akar vetődni a prédára. Málnamálnamálnaaaaaa,

Nyálcseppek gyűlnek a konyha padlóján, Pavlov sírva röhögne.

Erős vagyok, shaolin vagyok, önkontroll, belső béke...

Málna villával összetörve, tejszín felverve, bele a cukor, összekeverni a málnával (belső béke, belső béke BELSŐ BÉKE!), bele a zselatin, rá a tortára, finoman elsimítani rajta, nem megenni.

Pár óra alatt a málnahab megszilárdul, a torta csodaszép, diszítésnek fehérhasú zöldbéka gumicukor kerül rá per Haribo, ami a kedvenc gumicukrom, ha már önkínzás, legyen teljes.

Megkérdezem a lakótársamtól, hogy mi lenne, ha megennénk a tortát, K. meg kapna mondjuk egy túrórudit.

Nem, szuperhős aszkéta vagyok, a tortát békén hagyom a hűtőben.

Elszállítom az edzőteremhez, átadásra kerül, felvágjuk, csodaszép,  csodafinom..

És rájövök, miért van az, hogy a legtöbb, eszméletlen sütiket alkotó gasztroblogger nem is annyira szereti az édességet. Mert nem is bírnák idegekkel.